A személyes drámáink eredete
Jézus üzenete:

Szeretteim, az egóval kapcsolatos értekezéseim újabb fordulópontjához érkeztünk.  A most következő tanításra adott válaszreakciótok határozza meg igazán azt, hogy a Krisztusság felé tesztek-e határozott lépéseket, vagy az ego végtelen drámájának újabb ciklusait folytatjátok.

Mi különbözteti meg a Krisztusság felé haladó igaz törekvőket, és azokat, akik magukról csak az állítják, hogy oda tartanak?  A hajlandóság arra, hogy megkérdőjelezzük saját mentális dobozunkat.  Kapcsoljuk össze ezt mindazokkal a tényekkel, amelyeket ezen az internetes oldalon keresztül jeleztem, vagyis, hogy a Krisztusság felé vezető út egy folytonosság, amely több szinttel rendelkezik.

Arra akarok rámutatni, hogy mindaddig, amíg nem emelkedtek fel (a szellemi valóságba), mindaddig megmarad a mentális dobozotok, éppen ezért a fejlődésetek minden ponton attól függ, hogy hajlandóak vagytok-e megkérdőjelezni az aktuális elmebörtönötöket.  Szeretteim, figyeljetek most jól!  Ahogy a szellemi úton haladtok előre a mentális dobozotok egyre finomabbá, észrevehetetlenebbé válik.  Nagyon sok igaz szellemi útkereső hagyta, hogy az egója, vagy a kortársai, vagy a hamis tanítók elhitessék velük azt, hogy olyan szintre jutottak, ahol már nincs szükségük arra, hogy megkérdőjelezzenek bármilyen mentális szintet, mentális dobozt.

Hadd mondjam ki az örök érvényű szabályt!  Sem most, sem korábban egyetlen a Földön megtestesült lény sincs, akinek ne lenne meg a mentális doboza, bármennyire elől jár is, vagy úgy tűnik, hogy elől jár, vagy csak azt állítja, hogy elől jár a szellemi úton.  Ha ugyanis már ténylegesen nem lenne meg valakinek a mentális doboza, akkor nem lenne lehetséges az, hogy testben maradhasson a bolygó jelenlegi sűrűségi állapotában, hanem kétség kívül felemelkedne, és elvesztené azt a képességét, hogy a fizikai testéhez kötődhessen.

Szeretteim, maradjatok szerények, mint egy kis gyermek, és vegyétek észre, hogy még én is, amikor a kereszten voltam, és csak egy hajszál választott el attól, hogy elnyerjem a feltámadásomat, nekem is fel kellett adnom az egóm utolsó maradványát, vagyis a mentális dobozom végső maradványát.  Amint ezt megtettem, az utolsó levegővételemmel a fizikai testemet magam mögött hagytam. 

Azonban, szeretteim, amennyiben nem lettem volna hajlandó elfogadni azt, hogy még én is rendelkezem mentális dobozzal, akkor mit gondoltok mi történt volna?  Nem nyerhettem volna el a feltámadásomat!  A testem ugyanúgy meghalt volna a kereszten, és nekem pedig újra meg kellett volna testesülnöm ahhoz, hogy eljátsszam mindazt a drámát, amelyet nem voltam hajlandó felismerni, és feladni.

Így tehát szeretteim, amennyiben úgy gondoljátok, hogy ti, vagy bárki közület, akit elöljáró tanítványnak hisztek, képes fizikai testben maradni, de közben már megszabadult az elmebörtönétől, az a szellemi gőg miatt nem lesz képes meghallani, igazából meghallani mindazt, amit most el szeretnék mondani nektek.  Még annak is közületek, akit csak egyetlen döntése választ el attól, hogy jogosulttá váljon a felemelkedésre, még annak is szükséges az utolsó lépést megtennie.  Tudjátok-e mi az a lépés?  Pontosan az, hogy fel kell tudni adnia a mentális dobozának az utolsó maradványát is, vagyis az utolsó illúziót, amely az elkülönültség tudatszintjén nyugszik.

Ha azonban nem vagytok hajlandóak a mentális dobozotokra figyelni, akkor bár csak egy lépésre vagytok tőle, mégis elmulasztjátok a felemelkedéseteket.  Mindez természetesen tökéletesen harmóniában van a Szabad Akarat törvényével, vagyis azzal a jogotokkal, hogy megélhessetek bármilyen élettapasztalatot, amelyet csak akartok, és addig, ameddig csak akarjátok.  Mindebben nincs is semmi hiba, én pusztán csak arra mutatok rá, hogy az ego által kreált egyre kifinomultabb drámák csak arra jók, hogy abban a hitben (csapdában) tartsanak benneteket, hogy már nincsen egótok, nincsen mentális dobozotok/börtönötök, nincsenek drámáitok, amelyeken túl kellene lépnetek.

Az inspiráció hatására Einstein mondta azt, hogy amennyiben mindig ugyanazt a dolgot ismétlitek, de újabb eredményekre számítotok, akkor bolondok vagytok.  Ha megpróbáltok a dualitás tudatszintjén túljutni, de nem vagytok hajlandóak annak elemeit saját elmétekben felismerni, akkor megrekedtek a dualitás tudatszintjén.  Egyetlen kérdés maradt még hátra, az, hogy meddig folytatjátok még azt, hogy azt bizonyítgatjátok, hogy miért kell megmaradnotok az elmebörtönötökben, mielőtt a tudatos énetek ennek abszurditását felismerve hajlandó lesz megtenni azt az egy dolgot, amely erőt ad ahhoz, hogy a börtönötökön túllépjetek, vagyis hogy meglássátok a gerendát a saját szemetekben, ahelyett, hogy másokéban a szálkát keresnétek. 

Mit szükséges a világegyetemről tudnotok?

Miért nyújtottam ilyen hosszúra a bevezetést?  Azért, mert amit most mondani fogok, és főleg a következő értekezésemben, az látszólag ellent fog mondani annak, amelyet nagyon sok emelkedett mester tanítványa, vagy más vallásos ember hisz.  Tehát amennyiben nem vagytok hajlandóak megkérdőjelezni mindazt, amely a meglévő elmebörtönötökben van, akkor nem lesztek igazán képesek arra, hogy valójában meghalljátok azt, amit mondani fogok.  Ehelyett a meglévő mentális dobozotokat felhasználva vitatkoztok majd azon, hogy amit mondok, az miért nem lehet igaz, és ezzel önmagatokat a tanító számára, aki a magasabb igazságot képviseli, elérhetetlenné teszitek.  Ahogy pedig később majd meglátjátok, ez az egyik legkifinomultabb és legveszélyesebb mentális doboz, amely a különváltság tudatszintjében gyökerezik.

Maitreya a könyvében részletes magyarázatot ad arra, hogy hogyan keletkezett a formai világ. Amit azonban tudnotok kell az az, hogy a forma világa szférák sorozatának megteremtése során keletkezett.  Minden egyes szféra bizonyos energiatípusból lett létrehozva, más néven energiasűrűségből, bizonyos szintű frekvenciatartományból.   A szféra a létrehozásakor, csak bizonyos alap energiarezgést tartalmazott, vagyis csak bizonyos intenzitású fényből állt.

Azok a lények, akik a szférát megteremtették, ezek után önmaguk öntudattal rendelkező kiterjesztéseit küldik a szférába.  Ezek a társteremtők a szféra anyagából „testet”öltenek, amely a Föld esetében a ti fizikai testetek. ( A korábbi szférákat sokkal kevésbé sűrű energiákból hozták létre.)  A társteremtők a felszólításra cselekednek, „sokasodjatok, és vegyétek uralmatokba”, amely azt jelenti, hogy a szféra energiáját a saját kreatív tálentumukkal kombinálják, felhasználva azt az adottságukat, hogy a magasabb szférákból a fény keresztüláramlik rajtuk.  A tálentumukat megsokszorozva odáig emelik az intenzitást, a szféra alap rezgését, amíg az egy kritikus szintet el nem ér. 

Ezen a ponton az egész szféra készen áll a felemelkedésre, arra, hogy a felemelkedett valóság részévé váljon, melyet sokan a Földön Mennyországnak, vagy Szellemi Valóságnak neveznek.  Bár ez idáig egyszerű és egyértelmű folyamatnak tűnik, a valóságos folyamat azonban ennél sokkal bonyolultabb.  A bonyolultság oka a társteremtők szabad akaratából fakad.  Az adott szférának eredetileg létezik egy terve, de nincs egy előre elhatározott „végzete”.  Elméletben tehát lehetséges az, hogy a szféra nem képes az intenzitásában növekedni, és ezért a beépített biztonsági mechanizmus lép életbe, amelyet a tudósaitok a termodinamika 2. törvényének neveznek.  Ez azt eredményezi, hogy a szféra egyre sűrűbbé válik, az önpusztító folyamatok beindulnak, és minden struktúra megsemmisül.  Ennek eredményeként a társteremtőknek már nem ad teret a megtestesülésre.  Erre a sorsra idáig egyetlen szféra sem jutott, és valójában igazán kicsi annak a lehetősége, hogy a szféra társteremtőinek többsége megtagadja azt, hogy a tálentumát megsokszorozza.  Ahogy azonban az egyre sűrűsödő energiákból új szférák keletkeztek, egy ponton a társteremtők egy része nem volt arra kész, hogy a saját szférája felemelkedésekor vele együtt felemelkedjen.  Mivel ezek az életáramlatok nem tudtak felemelkedni, ezért lejjebb süllyedtek, és a következő szférában öltöttek testet.  A fel nem emelkedésük azonban üres teret hagyott a saját szférájuk mátrixában, a mandalájában.  Mondhatjuk azt is, hogy „elvesztek” a felemelkedett szférájukból.

Ez természetesen tökéletesen belefér a Szabad Akarat Törvényébe.  Mivel a Teremtő teljes szabadságot adott az öntudattal rendelkező lényeknek, ennek értelmében lehetőségük van arra is, hogy szembeszálljanak a szférájuk felfelé húzó erejének.  Azért van ez így, mert a Teremtő nem akar erőszakkal egyetlen lényt sem önészlelésében felemelni.  Bizonyos széles határokon belül a lény teljes szabadságot élvez ahhoz, hogy azt tapasztaljon meg, amit akar, mindaddig, amíg akarja.  Tehát az öntudattal rendelkező lény lehetősége a megtapasztalásra időben tovább nyúlhat, mint az adott szféra ideje arra, hogy felemelkedjen.  Ha ez nem így lenne, akkor a „bukás” nem volna lehetséges. 

Nézzük tehát meg, hogy az öntudattal rendelkező lénynek hogyan van arra lehetősége, hogy az eredeti szférájával ne emelkedjen fel.

A szerepek eredete

A szférák felemelkedési folyamatát a felemelkedési pontig hadd illusztráljam a meglévő ismereteitekkel a Földről.  Ez a magyarázat nem lesz teljesen univerzális, mivel a Föld alacsonyabb szférában van, mint a korábbiak, de a princípiumok így is érvényesek.  Példaként nézzük Európát, és menjünk vissza időben a kőkorszakig.  Az európai fejlődésnek létezik egy éteri terve, amely terv jelzi, hogy Európa hogyan fejlődik a kőkorszaktól az Aranykor civilizációjáig.

Az idők során az Európában megtestesülő emberek sokasága rá hangolódott erre a tervre, és vitte tovább változatos módon a társadalmakat.  Sokan az önfelismerés magas fokán tevékenykedtek, és mindvégig a szemük előtt lebegett a végső cél is, annak ellenére, hogy senki sem rendelkezett a felismerés teljességével.  Mások alacsonyabb szintű önfelismerés mellett is értékesen járultak hozzá a fejlődéshez, hiszen akár egy paraszt vagy gyári munkás is képes hozzájárulni a társadalom átfogó fejlődéséhez.

A társadalom a fejlődése során nagyon sok szakaszon ment át, de folyamatosan egyre teljesebb kollektív önfelismerési szintre jutott, és így egyre nőtt az esélye arra, hogy képes legyen a végső célt felismerni.  Amit ehhez még hozzá kell tennünk az az, hogy akik most Európában testesültek meg, azok ezt már a korábbi életeikben is megtették.  Mindez lehetőséget adott nekik arra, hogy nagyon sokféle környezetben testesülhessenek meg, és nagyon sokféle tapasztalatot szerezzenek különböző társadalmi pozíciókban. Hasonlít ez egy olyan színházi előadáshoz, amelyben a színészek cserélgetik a szerepeket, vagyis mindenki eljátszhat minden szerepet.  Természetesen ez a színész önfelismerési szintjének növekedéséhez, és a színdarab teljes körű megértéséhez jelentős mértékben hozzájárul.

Láthatjuk, hogy ahogy az egyéni társteremtők önészlelési szintje emelkedik, úgy lesz egyre teljesebb a helyzetre való rálátásuk, amely azt eredményezi, hogy a tudatosságuk szintjén az együttes rálátás és a közös cél kezd feltűnni.  Az emberek önmagukat már nem elkülönült, egymáshoz nem kapcsolódó egyénként észlelik, hanem valami nagyobb részeként, amely mélyebb értelmet, célt és megelégedést eredményez.

A folyamatban részt vevő életáramlatokról elmondható, hogy elkülönült, vagy lokalizált önészlelési szintről kiindulva globális önészlelési szintre jutnak el.  Kezdetben csak személyes célokért cselekednek, de idővel megelégelik azt, hogy csak ennyit tegyenek.  Így lépésenként olyan szerepeket kezdenek el játszani, amelyek jóval közvetlenebb módon vezetnek a közös cél felé, miközben az együttes munka egyre nagyobb megelégedést okoz nekik.  Az egésztől eltávolodva indulnak el önként az egész felé, és a teljes önészlelés birtokában válnak az egész részévé. 

Észrevehető-e a háttérben zajló folyamat?  Az egész anyagi világegyetem célja az, hogy az egyéni életáramlatok önészlelésükben gyarapodjanak.  Az életáramlatnak valahol el kell kezdenie a folyamatot, így kezdetben nagyon lokalizált önészleléssel rendelkezik, erre példa egy olyan földi ember, aki csak önmagával, saját vágyaival, szükségletével és akaratával törődik.  Egy új életáramlat esetében ez nem jelent önzést, vagy azt, hogy egoista lenne.  Egyszerűen ez a természetes útja a folyamat kezdetének.  Az életáramlat fokozatosan az egyre táguló önészlelés felé tart, és a lokalizált önészleléstől eljut a globális önészlelésig.  Mindezzel idáig nincs is gond, mivel hozzájárul az egész növekedéséhez.

Tehát láthatjuk, hogy amikor egy életáramlat a forma világában elkezdi utazását, akkor nagyon lokalizált az önészlelése.  Valamilyen szinten hasonlatos ez egy újszülött kisbabához, aki még nem rendelkezik elég észleléssel ahhoz, hogy el tudná dönteni azt, hogy felnőttként mi szeretne lenni.  Más szavakkal, egy új társteremtő még nem rendelkezik ahhoz elég önészleléssel, hogy meg tudná határozni azt, hogy hogyan fogja önmagát kifejezésre juttatni abban a szférában, amelyben megteremtették.  Szüksége van némi tapasztalatra ahhoz, hogy tudatosan tudjon dönteni.  Ahhoz pedig, hogy biztosítva legyen számára a megtapasztalás lehetősége, olyan környezetbe kerül, amelyben számos előre meghatározott szerep található. 

Hasonlatos ez egy tapasztalatlan színészhez, aki a színházba besétálva még nem képes eljátszani Hamlet szerepét.  Kezdetben ehelyett mellékszerepeket játszik, majd egyre komplexebb feladatokat kap, így miközben a színházi tapasztalatai gyarapodnak, az önészlelési szintje is nő.  Valószínű, hogy mindkét területen fejlődnie kell ahhoz, hogy képes legyen saját színdarabot írni, vagy saját szerepeiről dönteni.

Kezdjük már látni a lényeget a háttérben?  A Teremtő EGY, megoszthatatlan önészleléssel, aki önmagából öntudattal rendelkező önkiterjesztéseket hoz létre, akiknek nincsen teljes körű, vagyis univerzális önészlelésük.  Kezdetben nagyon lokalizált önészleléssel rendelkeznek, de megvan bennük a lehetőség arra, hogy az önészlelésüket odáig fejlesszék, hogy az ugyanolyan globális és univerzális legyen, mint ahonnan származnak.  Hogyan valósulhat ez meg?  A társteremtőnek úgy kell folyamatosan saját önészlelését egyre fokozatosabban kitágítania, hogy közben önmagát saját magánál egy nagyobb valami részeként észlelje. 

Ahogy az a „nagyobb valami” kitárul, a társteremtő önmagát a Teremtő részeként kezdi el érzékelni odáig jutva, hogy végül teljes mértékben eggyé válik a Teremtő Lényének teljességével, és képes lesz arra, hogy ő is önészleléssel rendelkező Teremtővé váljon.  Ez a folyamat csak akkor teljesíthető, ha a lokalizált önészleléstől kiindulva eléri a globális, teljes körű önészlelés szintjét.  NINCS MÁS ÚT.  Csak ha a Teremtővel válunk eggyé, akkor érhetjük el az önészlelésünk végső szintjét.  Lokalizált, vagy elkülönülésen alapuló önészleléssel ez nem érhető el, függetlenül attól, hogy mennyire komplex vagy látszólag magasan fejlett az elkülönült személyiségünk. 

Ideális esetben van tehát arra lehetőség, hogy az egy szféra, amely még az anyagi világegyetemnél is hatalmasabb, a felemelkedési pontig fejlődjön a társteremtők progresszív egyre komplexebb szerepvállalásával és eközben az önészlelésük szintje addig a pontig emelkedik, hogy a teljes szférával együtt felemelkedhetnek.   Van azonban más, nem egészen ideális forgatókönyv is.

A drámák eredete

A Teremtő EGY, és oszthatatlan.  Nem lehetséges a Teremtő számára, hogy olyasmit teremtsen, amely tőle elkülönül.  Miután megteremti az önészleléssel rendelkező lokális önészlelésű lényeket, olyan lény teremtődik, akik képes arra, hogy azt gondolja, hogy kevesebb, mint az egész, vagy, hogy az egésztől el tud különülni.  Ez a lény csak behatárolt társteremtői képességekkel rendelkezik.  Azonban ahogy a saját lokalizált önészlelését tágítja, úgy nyer el egyre teljesebb társteremtő képességeket.  Az esetben pedig, ha eléri a Teremtő önészlelését, akkor határtalan teremtőképesség birtokosává válik. 

Mindez azért van így, hogy a lokalizált önészleléssel rendelkező lénynek lehetősége legyen arra, hogy úgy használhassa a társteremtő képességét, hogy közben figyelmen kívül hagyja annak hatását az egészre.  Mivel azonban a képességei behatároltak, így annak a lehetősége is, hogy ártson, behatárolt.  Amint azonban tudatára ébred az egésznek, akkor a társteremtő képességei kiteljesednek, mivel ebben az esetben már kisebb az esélye annak, hogy ártó módon használja fel azokat.

Könnyen átlátható, hogy amikor a szférát megteremtik, akkor azt olyan társteremtők lakják, akik egymástól és a szféra formáitól elkülönülve érzékelik önmagukat. (pl. az emberek egymástól és a bolygótól, amin élnek elkülönülve érzékelik önmagukat.)  Ez azonban csak a társteremtők elméjéből adódó érzékelés.  A valóságban a szféra egy egység, egy teljesen összekapcsolódó egész.

A teljes anyagi világegyetem egy egység.   Ha a társteremtők megsokszorozzák a tálentumukat, azzal növelik a fény intenzitását, amely pedig felfelé irányuló impulzust eredményez.  Hasonlíthatjuk ezt a gravitációs erőhöz, amely azonban mindent lehúz az egységen belül.   A Földön mindent a gravitációs központ irányába ható erő tart a helyén, így minden együtt tud mozogni az egésszel, miközben a Föld a világűrben hihetetlen sebességgel száguld.

Ezt a felfelé irányuló impulzust hívhatjuk az Élet Folyamának, vagy keresztény elnevezéssel Szentléleknek, Szent Szellemnek.  Ez az által teremtődik meg, ha a társteremtők túllépnek az eredeti lokalizált önészlelésükön, és önmagukat az egész részeként kezdik érzékelni.  Azt mondhatjuk tehát, hogy a Szentlélek/ Szent Szellem a háttérben lévő egésznek, amely minden életet egy egységként köt össze, az észlelése vagy meglátása.  Ahogy a teljes egész kollektív észlelése kitágul, akkor a Szentlélek vonzási ereje megnő.  Ennek eredményeként a társteremtőknek könnyebbé válik az önészlelésük kiterjesztése, és annak érzékelése, hogy önmaguk egy egésznek a része.  Azok, akik önként és tudatosan választják azt, hogy ennek a közös folyamat megtapasztalásának, és a cél érzékelésének, értelmének és beteljesítésének egyre növekvő mértékben a részeseivé válnak, azoknak a beteljesülés érzékelése sokkal teljesebbé válik, mint azok esetében, akik lokalizált individuumként az egésztől elkülönülve látják önmagukat.

Figyeljük meg a fejlődési folyamat egy igen fontos oldalát, amelyet Maitreya könyvében szintén sokkal részletesebben kifejtve találunk meg.  Amint már említettem, a társteremtők a nagyobb egységen belül előre meghatározott szerep szerint kezdik meg a létezésüket, mint például a földi civilizáció.  Ez hasonlatos ahhoz, amikor a kisgyermekek azt életet játsszák el, miközben azokat a szerepeket gyakorolják, amelyek felnőttként várnak rájuk.   Miközben a társteremtők különböző szerepeket játszanak, két dolog történik.  Egyre nagyobb tapasztalatokhoz jutnak a szférájuk működésével kapcsolatban, és ezzel fejlődik az önészlelésük. 

Ez vezet el ahhoz a ponthoz, amikor a társteremtő már nem azonosítja önmagát teljes mértékben az éppen játszott szerepével, ellentétben egy új társteremtővel, aki azonban teljes mértékben azzal azonosítja önmagát.  Mint látható a Földön pl. bizonyos emberek teljesen mértékben a fizikai testükkel azonosítják önmagukat.  Amint a társteremtő érettebbekké válik, önmagát a saját szerepénél többnek kezdi érzékelni.  Végül eljut odáig, hogy ő több, mint bármelyik előre meghatározott szerep körülötte.

Mit is jelent ez pontosan?  Azt jelenti, hogy a társteremtő mostanra készen áll arra, hogy megtegye a döntő lépést Isten felismerése felé vezető úton, azt a lépést, hogy saját szerepét határozza meg, ahelyett, hogy a szellemi tanítója által meghatározott szerepet venné magára.  

Milyen döntő dolognak kell a társteremtő elméjében ahhoz megtörténni, hogy ezt a lépést meg tudja lépni?  A társteremtőnek meg kell hoznia azt a döntést, hogy teljes felelősséget vállal önmagáért, a saját növekedéséért, amit a Földön „megváltásnak” neveznek.  Látható, hogy ez idáig a társteremtőnek nem kellett magára vállalnia ezt a felelősséget, hiszen előre meghatározott szerepet játszott.  Hasonlítható ez ahhoz a színészhez, aki egy bizonyos jelmezben lép a színpadra, és egy megadott szövegkönyv szerint mondja el a szerepét.  Most képzeljük el azt, hogy a színész azt az utasítást kapja, hogy úgy lépjen a színpadra, hogy maga választja ki magának a jelmezt, és nem az előre megírt szövegkönyv szerint, hanem saját választása alapján döntse el, hogy mit mond.  Látható, hogy ez a helyzet az előadás izgalmának új szintjét teremti meg.

Minden korábbi szférában a társteremtők többsége ezen az átmeneten minimális nehézséggel ment át.  Azonban a negyedik szférától kezdődően egy relatívan kis létszámú társteremtő csoport olyan mértékben aggódni kezdett annak a lehetőségén, hogy hibát követ el, hogy megtagadták annak a teljes felelősségét, hogy saját szerepüket önmaguk határozzák meg.  Mi történt ekkor?  Nos, megpróbáltak visszafelé haladni, és egy korábban meghatározott szerepet eljátszani.  Ezzel az volt a gond, hogy mivel az önészlelésük ezen a szinten már túllépett, ezért már nem tudtak a szereppel teljes mértékben azonosulni.  A helyzetre azt a megoldást találták, hogy hátat fordítottak a szellemi tanítójuknak.  Ahhoz azonban, hogy ezt meg tudják tenni, szükségük volt valamilyen indoklásra, mentségre. 

Változatos indokok következtek, de mindegyik mögött az a mentalitás rejlett, hogy úgy érezték, hogy a tanítójuk erőltette rájuk a következő lépés megtételét, és ez ellen lázadtak fel.  Valójában azonban az történt, hogy a társteremtő, akit arra kértek fel, hogy határozza meg saját szerepét az egészen belül, megtagadta ennek meghatározását, és helyette saját szerepét az egésztől elkülönülten határozta meg.  Más szavakkal a társteremtő meghozta a döntést a saját szerepéről, de úgy, hogy külön választotta magát a tanítójától, és ezzel korlátozta saját önészlelését.

Ha önmagunk szerepét az egész részeként határozzuk meg, akkor emelkedik az önészlelésünk, és ezzel az egész felemelkedését segítjük.   Ahhoz, hogy önmagunk szerepét az egésztől elkülönülve definiáljuk, azt a döntést kell meghoznunk, hogy nem növekszünk tovább az önészlelésünkben, amely egyébként a létezés igazi célja.  Csak annak az elképzelésnek az elfogadásával juthatunk idáig, hogy valaminek az áldozataivá váltunk, vagyis hogy az egész erőlteti a növekedésünket, ahelyett, hogy segítené azt.

Ez a meggyőződés kizárólag a társteremtőktől ered, vagyis nem a tudatos énjüktől.  Csak attól az „énjüktől” eredhet, amely önmagát az elkülönültség illúziójára alapozza, és ez az új én az ego.  Az ego a tudatos énünk saját szerepének meghatározásáért vállalt felelősség megtagadása eredményeként született.  A tudatos énünk még ettől meghatározza a saját szerepét, de miután ezt tagadja, ezért jelenleg azt hiszi, hogy nem határozta meg a saját szerepét, hanem a szerepet kívülről erőltették rá.  Más szavakkal azt mondhatjuk, hogy a tudatos én ugyan megteremtette a saját szerepét, de nem vállalja érte a felelősséget.

Mi tehát a döntő különbség?  Úgy tűnik, mintha a tudatos én követte volna a tanító kérését, és meghatározta volna a szerepét, és tudatában lenne annak, hogy ez csak egy szerep.   A szerep eljátszásából tanulva a szerepünkön bármikor lehet változtatni, és ki lehet bővíteni, végül pedig túlléphetünk a szerepen.  Ha a tudatos én felelősségvállalás nélkül dönt a szerepéről, akkor azt hiszi, hogy a szerepet ráerőltették.  Ennek ellenére azonosítja önmagát a szereppel, és azt képzeli, hogy azon nem lehet változtatni, vagy nem lehet kibővíteni.  Úgy érzi, hogy beleragadt a szerepébe, ahelyett, hogy pusztán csak tanulási tapasztalatnak tartaná.  A szerepből nem hajlandó tanulni, ezért nem jut el odáig, hogy túlléphetne az adott szerepen.

Látjuk már a problémát?  A szellemi tanító megingathatatlanul tiszteli a szabad akaratot.  Amikor azonban a tanítvány úgy határoz, hogy a szerepét az elkülönülésre alapozza, akkor a tanító nem követelheti, vagy erőltetheti a tanítványt a segítségének elfogadására.  A tanítónak vissza kell vonulnia, és ezért érzi úgy a tanítvány, hogy kiűzték az Édenkertből, és hogy a visszatérését lángoló karddal álló angyalok akadályozzák meg.  A valóságban egyedül a tanuló ellenállása a teljes felelősségvállalással szemben az, amely meg akadályozza őt a tanítóhoz való visszajutásban. 

Ismét egy fontos ponthoz érkeztünk.  Annak megtagadása, hogy teljes felelősséget vállaljunk a saját szerepünk megválasztásáért teljes mértékben belefér a Szabad Akarat törvényébe.  Az egyéni társteremtőnek joga van ehhez.  Amit azonban az egyén nem tehet meg az az, hogy az egésztől, amiben él, különválasztja önmagát.  A Földön élő személy lehet, hogy a gravitációt ellenzi, de ettől függetlenül mégis együtt mozog az a Földdel űrben.  Más szavakkal az egyéni társteremtő dönthet úgy, hogy a saját fejlődését beszűnteti, de nem kérhet másokat is erre.  Az egyén állhat mozdulatlanul, de nem várhatja el, és nem követelheti, hogy a társteremtők további milliárdjai az egész szférában szintén váljanak mozdulatlanná. 

Mivel azonban az egyén még mindig az egész része, amint a többi társteremtő tágítja az önészlelését, a Szentlélek olyan erős impulzust kelt, amely azt az egyént is magával húzza, aki mozdulatlan akar maradni.  Szeretteim, kérlek, figyeljetek nagyon erre a dologra.  A Szentlélek kollektív impulzusának gravitációs vonzása olyan húzóerőt teremt, amely magával ragadja azokat, akik mozdulatlanul állnak.  Ez azt jelenti, hogy az egyén harccal tudja csak önmagát egy helyben tartani, és azt az egyéni szerepét igazolni, hogy ő az egésztől és a növekedés folyamatától külön áll.  Ez az egyén és az egész közötti  feszültség okozza az egyén elméjében a drámát.

A dráma azért keletkezik, mert ahogy a Szentlélek ereje növekszik úgy válik az egyén számára egyre nehezebbé az, hogy a különállását igazolja, melynek eredményeként  az egyén egójának egyre nehezebb azt bizonyítania, hogy az egésztől külön áll.  Ez az erőlködés eredményezi a drámák sorozatát, amelyeknek mind az a célja, hogy igazolják saját elkülönülésüket, miközben másokat is arra késztetnek, hogy lassítsák le a saját az önészlelésük fejlődését.  Látható a lényeg?  Arról a szerepről beszélek, amelyet előre meghatároztak, vagy önmagatok választottatok, amelyben önmagatokat az egész részeként észlelitek, és arról a drámáról beszélek, amelyben önmagatokat az egésztől elkülönülve észlelitek.  A szerep nem teremt feszültséget köztetek és a többiek között, hiszen mindegy hogy azt hogyan játsszátok, mindenképpen hozzájárul a növekedésetekhez, és ezzel az egész növekedéséhez.  Hozzáadódik a Szentlélek impulzusához.  A drámában azonban benne van egy beépített elkerülhetetlen feszültség köztetek és a többiek között. 

Annak érdekében, hogy a helyzeteteket igazoljátok, arra van szükségetek, hogy a többiek elismerjék a ti pozíciótokat, amelynek eredményeként az ő önészlelésük is behatárolódik, mivel a saját szerepük eljátszása helyett őket is bele vonjátok a drámába. Tehát ha ti  drámába kerültök, akkor folyamatos konfliktus keletkezik köztetek és a többi ember között, valamint fizikai környezetetekkel is.  Ti, valamilyen értelemben azt próbáljátok meg elérni, hogy az egész univerzumot a drámátok részesévé tegyétek, és a dráma által meghatározott mentális dobozba erőltessétek. 

Drámák és a szabad akarat

A szerep olyan, mint egy normális sejtosztódási folyamat, amely lehetőséget ad a sejtnek arra, hogy teljes emberi testté fejlődjön.  A dráma pedig olyan, mint a rák, amely a sejtet önpusztításra kényszeríti, és ezután más sejtekre is ráterjed mindaddig, amíg az egész szervezet el nem pusztul.  Ez tehát a lényeges különbség a szerep és a dráma között.  Amikor szerepet játszotok, akkor nem érzitek magatokat fenyegetve semmi által, és így élhettek, és másokat is hagytok élni.  Amikor azonban drámát játszotok, akkor állandó fenyegetettséget éreztek, és ez vezet oda, hogy azt keressétek, hogy hogyan irányítsátok a többieket és a környezeteteket.  Ezért váltok könnyen áldozatává az epikus drámáknak is, amelyről a következő értekezésemben beszélek. 

Annak érdekében, hogy teljesen mértékben meg tudjátok érteni a személyes drámátokat az szükséges, hogy értsétek a szabad akarat működését, mert ez okozza a problémát.  Láthatjátok, hogy azok, akik a drámát okozták, pontosan azért tették, mert nem értették meg azt, hogy a szabad akarat hogyan működik.  Ezért van az, hogy miután ők maguk a dráma részesévé váltak, úgy érzik, hogy mindezt kívülről erőltették rájuk, és ők nem képesek arra, hogy kikerüljenek belőle a saját erejükből, és a saját döntéseik eredményeképpen.   

Mi tehát a szabad akarat lényege?  Nos, sok ember gondolja úgy, hogy amennyiben ők igazán rendelkeznek szabad akarattal, akkor bármit megtehetnek minden megkötöttség nélkül.  Ez a nézet teljes mértékben helytálló.  Szabad akarattal rendelkeztek, és Isten nem szabályozza azt, hogy mit tehettek meg abban az energia környezetben, amelyben éltek.  Az anyagi világegyetem homokozójában bármit megtehettek, amit csak akartok, mert akármit is tesztek, az a homoknak nem árt. 

Bár a szabad akarattal kapcsolatos efféle nézet helyes, de nem teljes.  Mint láthatjátok a formák világa tanulási környezet.  Hogyan tudtok tanulni?  A szabad akaratotokkal juttatjátok kifejezésre a társteremtői képességeiteket, majd megtapasztaljátok a döntéseitek következményeit.

Látjátok a lényeget?  Ha a döntéseiteknek nem lennének következményei, ha nincs visszacsatolási mechanizmus, amely jelzi a különbséget az egyik és a millió másik döntéslehetőség között, akkor hogyan tudnátok tanulni és fejlődni.  Valójában abban az esetben, ha egy döntést hoztok, és annak nincs visszajelzése, akkor az olyan, mintha nem is döntöttetek volna.

De milyen visszacsatolási mechanizmus van a forma világába építve?  Olyan, amely esetében a szabad akaratotok megléte mellett mindig észlelitek a döntéseitek következményeit.  Ennek egyik jellemzéseként azt lehet mondani, hogy az univerzum egy tükör.  Az Anya-Fény jeleníti meg fizikai körülményekként mindazt, amelyet meggyőződésként, elképzelésként és érzésként az elmétekben őriztek.  Ezeket a képeket vetítitek az elmétekből az Anya-Fényre, amely az ennek megfelelően formát veszi magára. 

Más szavakkal, szabad akarattal rendelkezünk ugyan, de ezzel együtt teljes és mindenre kiterjedő felelősséggel tartozunk a döntéseinkért.  Miért fontos ez?  Ha teljes felelősséget vállalunk önmagunkért, de a döntésünk nem a várt eredménnyel zárul, akkor egyszerűen tanulunk belőle, és a következőkben jobb döntéseket hozunk, amelyek majd jobb eredményhez vezetnek.  Így erősebbekké válunk, és soha sem fogjuk magunkat áldozatnak tekinteni, mert tudjuk, hogy Istennel, aki bennünk van, együtt, képesek vagyunk változtatni, túllépni bármilyen körülményen.  

Ha azonban a drámát elfogadjuk, akkor megtagadjuk a felelősségvállalást, amely azt jelenti, hogy nem hiszünk abban, hogy a körülményeinket meg tudjuk változtatni, akkor magunkat a körülmények, amelyekről azt gondoljuk, hogy nincs rá hatásunk, áldozatának tekintjük.  Mi az oka ennek?  Egyedül az, hogy nem vállaljuk önmagunkért a felelősséget.

Mindez továbbvezet egy másik szükségszerűséghez.  Azok ugyanis, akik nem vállalják a teljes felelősséget önmagukért, azok szükségszerűen lázadnak ellene, vagy megtagadják a szabad akaratot.  Ha valaki nem vállalja önmagáért a felelősséget, akkor azt sem hiszi el, hogy igazából lehet szabad akarata, és azt sem, hogy lenne ahhoz ereje, hogy a körülményein változasson.  Ez azt is jelenti, hogy nincsen mások szabad akaratára sem tekintettel.  Így annak az aljas hazugságnak lesz az áldozata, hogy a cél szentesíti az eszközt.  Mindez azt eredményezi, hogy másokat akar kontroll alatt tartani, ahelyett, hogy saját maga szféráján belül uralkodna.  Azért próbál meg másokon uralkodni, mert ezzel érvényesíti az ego kijelentését, hogy nincs szükség arra, hogy megváltozzon, és arra sem, hogy vállalja a felelősséget önmagáért.

Továbbá, nem tiszteli mások szabad akaratát, ezzel önmagát megnyitja olyan külső hatalmaskodóknak, akik majd megmondják neki, hogy miben higgyen, hogyan éljen, és ezzel kiteszi magát annak, hogy vakon kövesse a vak vezetőket.  Hamis tanítót követ az igaz tanító helyett, akinek már hátat fordított akkor, amikor megtagadta önmagáért a felelősségvállalást.  A vak tanítók természetesen az epikus drámák kedvelői, amelyről a következő értekezésben lesz szó. 

Látjátok már, hogy mi a lényege a drámáknak?  Azért teremtik őket, hogy igazolják velük azt, hogy a lények miért nem vállalnak önmagukért teljes felelősséget.  Azonban erre nem tekinthetünk ugyanúgy, mint egy színházi drámára, amely kitalált dolgokon alapul, és a darab végén magunk mögött tudhatjuk.  Nem, ezt védeni, igazolni, érvényesíteni kell, mintha abszolút igazságon alapulna, kijelentve, hogy lám ilyen az élet, és nekünk ezeken az erőkön nincs hatalmunk felülemelkedni saját erőnkből, hanem egy külső megváltóra van szükségünk. 

Minden dráma a dualitásból keletkezik.  Adott egy ellentétpár, amely csak konfliktushoz vezethet.  A konfliktus beépül a drámába, amely egy személyes dráma esetében vagy más emberekkel, vagy a fizikai környezettel való konfliktust eredményez.  Mindez azt jelenti, hogy mindazok, akik a drámában részt vesznek az Élet Folyamának, vagy a Szentléleknek állnak folyamatosan ellen.  Próbálnak ellenállni a teljes saját szférájuk felfelé irányuló impulzusának, amelyhez sem egy egyénnek, sem egy csoportnak nincs ereje.

Ez a beépült ellenállás kétségtelenül szenvedéshez vezet.   Ennek eredményeként az emberek komorrá válnak.  Ha egy drámát és önmagunkat túlzottan komolyan veszünk, akkor kialakul egy ördögi kör, amely megakadályoz bennünket abban, hogy egy kis gyermek játékosságával térjünk vissza az Élet Folyamához.  Egyszerűen nem tudjuk elképzelni, vagy elfogadni azt, hogy a drámát ott lehet hagyni.  Azt feltételezzük, hogy a drámát végig kell játszanunk mindaddig, amíg el nem jutunk a dráma végpontjához, és csak így tudunk ahhoz elegendő erőt kifejteni, hogy legyőzzük a dráma végkifejletét az általunk képviselt ellentétes erővel.

Mivel azonban az ellentét már része a drámának, amely nem más, mint a saját ellenállásunk az élettel szemben, ezért nincs olyan nagyságú ellentétes erő a dráma tudatszintjén, amellyel le lehetne győzni az ellentétet, amelyet szintén a dráma teremtett meg.  Értitek már, hogy mit mondok?  Vegyük a tudomány által bizonyított hatás és ellenhatás törvényét.  Minden hatásnak megvan az ellenhatása, amely azt jelenti, hogy van egy ellenerő, amely ellenkező irányú.  Ez a törvény azt állítja, hogy nincs egy döntő erő, mivel nincs olyan hatás, amely nagyobb lehetne a saját maga által generált ellenhatásnál. 

Ezért mondtam azt, hogy emberként lehetetlen, vagyis a dráma tudatszintjén ezt lehetetlen mego